Alphonse Mucha, Defense of sziget against the turks, 1914

But the apotheosis of Mucha's patriotism in an is undoubtedly the majestic cycle which he returned to Bohemia in 1910 to paint, the Slovanska epopej.1''' For this he mined Palacky s History, consulted with the renowned historian of Bohemia and Czechophile Ernest Denis in Paris, and journeyed through Russia and the Balkans meticulously researching the background to his pic- tures. Simply to call these "historical" paintings, however, is wrong; it under- states their power and originality. Their style is not that of Brozik, Cermak, or other nineteenth-century Czech historical painters. Mucha transposes his historical subject matter into another dimension, a timeless realm of essential truths that stands above the ephemera of mere events. He distances himself from simple historical illustration by his palette, which is as striking as it is in "Gismonda," and by his use of symbolism. Colors are not used realistically, but to convey mood and meaning. Spirits float in the air above his mortal men and women, lime leaves recur like Wagnerian leitmotifs, lacing episodes separated by centuries (and modem national boundaries) into a unified mythic whole.
The Epopej has twenty paintings, ten on Czech subjects, ten on broader Slavic themes. The first depicts "The Slavs in Their Original Homeland pravlast]" and carries the subtitle "Between the Knout of the Turks and the Sword of the Goths." The last is "The Apotheosis of the History of the Slavs." In between this somber beginning and transluscent ending. Mucha paints an odyssey that runs from paganism through "The Introduction of the Slavonic Liturgy (Praise God in Thy Native Tongue)"—a portrayal of Saints Cyril and Methodius—to "The Abolition of Serfdom in Russia, 1861 (Liberated Labor, the Foundation of the State)." He depicts the Bulgarian czar Simeon (888- 927), the coronation of the Serbian czar Stephen Dushan (1346), and the defense of Sziget against the Turks by the Croatian hero Nicholas Zrinsky (1566). But it is his choice of Czech subjects which is most interesting. Six of the canvases are on broadly Hussite themes ("Jan Milic of Kromfifiz 1372," "Master Jan Hus Preaching in the Bethlehem Chapel 1412." "The Meeting at Kfizky 1419," "After the Battle of Vitkov 1420." "Petr Chelcicky at Vodnany 1433," and "The Hussite Kingjifi z Podebrad 1462"). Two more ("The Print- ing of the Kralickd Bible at Ivancice 1578" and "Jan Amos Komensky—Last Days in Naarden 1670") invoke the legacy of the Union of Brethren and the tragedy of Czech Protestant exiles after Bila hora. Pfemysl Otakar II, perhaps the most famous of the Pfemyslid kings, is also included for "Unity of the Slav Dynasties 1261."

2011.08.19.

Zrínyi beveszi Pécset

Csengeri Attila musical- és operetténekes 1967-ben született Budapesten. 1984-ben barátaival együtt megalapította a Géniusz együttest, aminek előbb gitáros-énekese, majd szólóénekese lett. 1989-től a Színház- és Filmművészeti Főiskola növendéke volt operett-musical szakon, énektanára Bagó Gizella lett. Az első év végén felkérték a Rock Színházban Várkonyi Mátyás Oscar Wilde Dorian Gray arcképe című regényéből írt musicalje címszerepére, és még főiskolásként a Légy jó mindhaláligban is szerepet kapott, melynek lemezfelvételén is részt vett. 1993-ban diplomázott. 1995 őszéig a Rock Színház társulatának tagja volt, majd másfél évig Stuttgartban vendégszerepelt. 1995. december 13. és 1997. július 31. között 264-szer játszotta Christ a Miss Saigonból. Németországi vendégszereplése után több szabadtéri produkcióban énekelt (István a király, Atilla Isten kardja, János Vitéz). 1999-től Pécsett játszotta a Jézus Krisztus Szupersztár címszerepét, 2000-től Istvánt és alkalmanként Tordát játszotta a Magyar Színházban, azóta számos bemutatón vett részt szerte az országban. 2008-ban A Vörös Pimpernel magyarországi ősbemutatóján a címszerepet, 2009-ben a Zrínyi 1566 ősbemutatóján Cserenko Ferenc szerepét játszhatta el.

További főbb szerepei: Jézus Krisztus Szupersztár – címszerep, Légy jó mindhalálig – Török János, Sztárcsinálók– Néro, Sakk – Anatolij és Fred, Valahol Európában– Hosszú, A víg özvegy – Danilo, West Side Story – Tony, My Fair Lady – Freddy, Godspell – Jézus, Macskafogó – Mr.Teufel, A denevér – Eisenstein, Nyomorultak – Enjolras, Az operaház fantomja – Fantom.

2003. novemberében a Papp László Arénában tízezres közönség előtt mutatták be Bizet Carmenjének átdolgozott változatát, Horgas Eszter és Al Di Meola mellett Don José szerepét Csengeri Attila énekelte.

2002-ben megkapta a Pécsi Nemzeti Színház Nívódíját, valamint 2003-ban „Az év musicalénekese” eMeRTon-díjat.

–Pécsett szeptember 9-én és 10-én látható a Zrínyi 1566 rockmusical, amiben Cserenko Ferenc kamarás szerepét játszod. Milyen típusú ez a figura?

–A darab szerint ő meséli el az ostrom és a kirohanás történetét, hiszen túlélte a kirohanást. Rosszmájú feltételezés szerint annyira berúgott a csata hevében, hogy ájultra itta magát. A törökök pedig azt hitték, hogy halott, és így menekült meg. Az viszont tény, hogy nagyrészt Cserenkó leírásai, visszaemlékezései alapján rekonstruálták a kirohanást. A darab íve ezért időben nem is folyamatos, hanem néha megszakítja a visszaemlékezés. Úgy kezdődik, hogy már véget ért a csata és Zrínyi feje bent van egy kosárban, amit Szokoli Mehmed, török nagyvezér elküld egy levél kíséretében Salm gróf, osztrák fővezérnek.

–A török hadvezér becsülte Zrínyit?

–Becsülték ők a törökök, magyarok, horvátok egyaránt. A Nyugat, az európai hatalmak viszont féltek tőle, rettegtek erejétől és attól, ha ő hatalomra kerül, akkor felborul a kényes egyensúly.

–Tehát el akarták veszejteni?

–Minden jel és forrás arra utal, hogy Zrínyi egy cselszövés, ármány áldozata lett. Úgy irányították Bécsből a hadi cselekményeket, hogy mindenképpen elkerülhetetlen legyen Szigetvár ostroma. Azt ígérték, hogy megérkezik a felmentő sereg, de nem küldték oda a császári katonaságot, és jól tudták Bécsben, hogy a harminchatszoros túlerőben lévő török ármádia elpusztítja Szigetvárt, hiába védik azt hősiesen. Cserenko Ferenc hol a török, hol az osztrák fővezérrel beszélget a keretjátékban, illetve a darab közben is, mikor fényváltásokkal jelzik, hogy nem a vár ostroma, hanem az elbeszélés idején játszódik a cselekmény. Maga a fő történet pedig egyszerre megható, felemelő és hősiességet sugall. Ugyanakkor vannak humoros részek is, melyek kissé enyhítik a tragikus légkört. A Nő c. szám arról szól, hogy az asszonyok is a várban szeretnének maradni a férfiakkal, és velük együtt akarják megvédeni Szigetvárt. A nők kiharcolják maguknak, hogy maradjanak, s el is mondják: mi is vagyunk olyan bátrak, mint az egri nők. Mindez pedig egy funkys alapra íródott. Ennek a számnak van a legnagyobb sikere, mert szinte „mozog” az egész színpad.

–Ezt a darabot szeptemberben Pécsett adjátok elő, de játszottátok már Szigetvárott is.

–Az ősbemutatót Szigetvárott tartottuk, és tavaly nyáron is ott játszottuk ezt a darabot. Nem titok, hogy anyagi oka van annak, hogy idén Pécs a helyszín. A szigetvári önkormányzat nincs olyan gazdasági helyzetben, hogy támogatni tudná a rendezvényt. Moravetz Levente rendező, a darab szövegírója pedig minden követ megmozgat, hogy mecénásokat szerezzen. Ez azért is fontos, mert a magyar történelem egyik lényeges epizódjáról van szó.

– Milyen érzés volt a történelmi helyszínen eljátszani ezt a művet? Adott valami plusz energiát?

–Ezt nem lehet szavakkal kifejezni…Azt mondják, hogy ahol a színpad állt, ott volt a végső csata, mely alatt Zrínyit elfogták és lefejezték. Mindig nagy hatással van a színészre, mikor nem egy zárt kőszínházban játszik, hanem a történelmileg pontos helyszínen. Ez olyan esetben is felemelő érzés, mikor igen hűvös az idő és szélvihar tombol az előadás ideje alatt. Emlékszem: Sasvári Sándor éppen énekelte a fő dallammotívumot „hogyha jő egy vad vihar”, s nem múlt el két perc sem, s a vihar lesodorta a díszleteket. Ennél sokkal szebb élmény, mikor feljött a színpad mögül a Hold, és a mindez látványban hasonlított egy Zefirrelli-filmhez. Tudjuk a nagy olasz rendező szerette a szép díszleteket, jelmezeket, képi megoldásokat.

–Holott néhányan fanyalogva giccsesnek mondják Zefirrellit

–Ez igaz, de mint az olasz művészek többsége – gondolhatunk Puccinire, Verdire – a szépségért rajongott.

–Pécsett már szinte visszatérő vendégnek számítasz.

–Nagyon szeretem a baranyai megyeszékhelyet, ahol 10-11 éven keresztül 12 főszerepet is játszhattam. Így azt mondhatom: hazamegyek. Pécsett most a Káptalan utcai szabadtéri színpadon adjuk elő a Zrínyi-musicalt.

–Eddig milyen volt a darab fogadtatása?

–Akikkel beszélgettem, ismerősökkel, rokonokkal; mindenkit magával ragadott ez a darab. A legtöbb embernek a Zrínyi névről hol a költő, hol a szigeti hős jut eszébe. Még azt is tudják, hogy mikor már minden elveszett, kirohantak a védők a várkapun. Az előzmények viszont sokak előtt ismeretlenek. Így az a tény is, hogy a bécsi udvar ármánykodása okozta Zrínyi és Szigetvár vesztét. Eredetileg Egernek indult a török sereg és az osztrák hadvezetés cselszövése miatt fordult Szigetvár felé a had.

–Többen azt sem tudják, hogy maga a szultán is Szigetvár alatt halt meg.

–A szultán halálát sokszor janicsárlázadás követi, és új uralkodót választanak. Ez az ostrom ideje alatt megzavarta volna a török sereget. Ezért a halott szultánt „ültették ki” a sátor elé, ami előtt vonultak el a csatába a janicsárok. A darabban is van erre utalás, Cserenko mondja Zrínyinek: lehet, hogy meghalt a szultán, csak eltitkolják. Tehát a darabból tanul is a néző és nem csak szórakozik. Szigetvár pedig a mai napig a törökök egyik zarándokhelye, hiszen itt halt meg az egyik uralkodójuk. Terveink szerint Törökországba is elvisszük a darabot.

–Főleg fiatalok tekintették meg az előadást, vagy az idősebb korosztály tagjai is?

–Családok jöttek megtekinteni az előadást, így nagyszülők és unokák is. Nem annyira durván rockos a zene, hogy elijessze az idősebb generációt. Sőt a dalok többsége inkább lírai. A rock rész főleg a csatajeleneteknél érhető tetten. De akkor is, mikor Dandó és Radován hadnagy kiképzi az embereit, vagy visszajönnek Zrínyi emberei egy győztes csatából. A szép lírai részekből pedig kivehető a tragikus vég.

–Egy történelmi alapú darab esetén szoktad tanulmányozni a szerepre való felkészüléskor az adott kort is?

–Természetesen, és ebben igen nagy segítségemre van az internet, a különböző kereső programok. Ha már egy évtizedek óta játszott műben kapok szerepet, amellett, hogy tanulmányozom a kort, annak is utána nézek, kik és hol játszották előttem az adott figurát, milyen sikerrel ment a darab, átírták-e az eredetit, és milyen kritikákat kapott. Az ősbemutatóknál pedig megpróbálok a figurára keresni, s így olvastam azt is, hogy ez a horvát származású kamarás valószínűleg a bornak köszönhetően maradt életben és egy hullakupac alján találták meg. Mindezt fel tudta használni Mehmed hadvezér, mert lett egy követe, aki kapcsolatot tart később az osztrákokkal. Cserenkó Ferenc életkorára és küllemére nem találtam utalást, így magamra vettem a figurát.

–Magyar és külföldi musicalekben egyaránt fellépsz. Hogyan látja: mennyire lehet a zenén tetten érni egy musical „származását”?

–Egy kis mértékben lehet. Aki zeneszerzést tanul, képes több stílusban komponálni. Viszont ha a Sztárcsinálókra, a Mária evangéliumára, az Anna Kareninára, a gondolunk, akkor felfedezzük bennük a magyaros motívumokat is. A magyarok az élet sok területén nagyon tehetségesek. A magyar rockoperák és musicalek is sokkal színesebbek, több zenei értékkel, motívummal rendelkeznek, mint az angolszász darabok. Azoknál – tisztelet a kivételnek – a jól megírt fő motívum igen sokszor visszatér a darabban, és azt hiheti a színész, néző, hogy talán nem volt több ötlete a zeneszerzőnek. A magyar műveket hallgatva ki kell jelenteni, legalább olyan tehetségesek vagyunk ebben a műfajban, mint az angolszászok, csak éppen egy elzárt világban élünk, attól függetlenül, hogy a szó szoros értelmében már nem választ el minket a Nyugattól a vasfüggöny. Egyértelmű, hogy sokkal sikeresebbek lennének ezek a művek, ha Nyugaton születnének, és nem nálunk. Az angolszászok sokszor visszanyúlnak az eredeti rock-gyökerekhez, míg a magyaroknál tetten érhető a hazain kívül a déli, az olaszos melódiák világa.

–A Zrínyiben vannak törökös motívumok is?

–Természetesen, ahogy a magyar verbunkos is felfedezhető. Maga a zene annyira nagyszerű, hogyha ez külföldi szerzők műve lenne és egy nyugati történelmi eseményt dolgoznának föl, akkor világhíres lenne. Mi hiába vagyunk tehetségesebbek, sajnos elzárva élünk.

–Nagyon sok helyen lépsz fel, rendezvényeken, bálokon is. Igény van még az élő zenére?

–Szerencsére még sokakat megfog az élő zene varázsa. Egy több éve felvett lemezre rátátogni nem nagy művészet. Azt mondom: inkább kicsit hibázzunk, de ne play-backezzünk. Természetesen előfordul, hogy néhány tévéműsorban – ahol nincs lehetőség élő zenére – , azt kérik, hozzunk magunkkal cd-ét. Ezektől az alkalmaktól eltekintve élőben éneklek, még a téli hidegben és az influenzás időszakokban is. Ilyen esetekben nem kellemes énekelni, de a közönség iránti tiszteletből meg kell tennem. Tudom, hogy ezzel a mentalitással nem követem a módit, de nem csaphatom be a nézőket. A különböző tehetségkutató versenyeken feltűnt fiatalok, akik egy-két éve énekelnek csupán, azért lépnek föl play-backkel, mert nem rendelkeznek megfelelő énektechnikával és napi öt-hat fellépést is szerveznek nekik. Ilyenkor kilép a felkapott fiatal „sztár” a színpadra, mond néhány üdvözlő szöveget és elindul a lemez. Ez hamis dolog, mert ha egy színész felmegy a színpadra, akkor saját magát adja, még akkor is, ha úgy érzi, „belehal”. A közönség ezt a mentalitást szereti és meg is jutalmazza. Sajnos a mai világ egyre inkább a „konzerv-zene” irányába halad. Kollegáimmal többször fellépünk együtt olyan rendezvényeken, melyeken népszerű musicalekből és rockoperákból adunk elő részleteket. Ilyenkor, mivel a kíséret igen drága, a zenei alapot visszük magunkkal.

–Ma a színházak egyik feladata, hogy az iskolát „közel hozzák” a színművészethez. Vannak igen sikeres próbálkozások, főleg vidéken. Emlékszem, diákkoromban Bubik István tartott nekünk előadást a gimnázium tornatermében. Előfordul, hogy lehívnak egy ilyen típusú beszélgetésre?

–Volt már erre példa. 2008-ban jelent meg az orosházi Czank Szilvia Színházra hangolva című, fiatal musicalénekesekről szóló, fotókkal illusztrált interjúkötete. A könyv bemutatja a művészek eddigi életútját, munkásságát, mintegy követendő példát állítva így mindenki - de leginkább a fiatalok - elé. Az ifjú generáció kialakulóban lévő értékrendjét, gondolkodásmódját mindenképpen pozitív irányba befolyásolhatja az általuk kedvelt emberek példája. Ebben a könyvben én is „szerepelek”. Orosházán egy olyan könyvbemutatót szervezetek, melynek első részében a színészek beszélgettek a moderátorral, a második részben pedig zenés műsort adtunk. Idén nyáron egy szép élményben volt részem, amikor a tokaj-hegyaljai Mádon egy olyan iskolásoknak szóló műsort szerveztek, aminek én voltam a vendége. Erre a rendezvényre elhívták a helyi általános iskolásokat, tanárokat, sőt még a szomszéd faluból is érkeztek külön busszal diákok. Természetesen ez nem egy csak gyerekeknek szóló rendezvény volt, akit érdekelt, megtekinthette. Nekem úgy kellett magamról, a színházról, a darabokról beszélnem, hogy mind a kisdiákok, mind a kamaszok, mind a tanárok figyelmét lekössem. Ez egyrészt a stand up világa, de zenei ismeretterjesztés is. Erre egy példa: amikor a Fantomból énekeltem, elmondtam, hogy azért találunk benne Puccinira jellemző motívumokat, mert Webber szülei zenetörténészek voltak, és az apa kifejezetten az olasz komponista életét kutatta. Természetesen az ismeretterjesztést néha humorral kellett fűszerezni, hogy ne legyen annyira töményen tudományos a műsor. S ekkor mindenki megkaphatja azt, amire vágyik. Az ilyen műsorokat azért szeretem, mert bebizonyíthatom, milyen sok műfajban mozgok otthonosan. Tanár, énekes, komikus voltam egy személyben.

–Mi volt az előzménye ennek a mádi meghívásnak?

–A gyerekek egyik lelkes tanárnője külön a színházlátogatásra szerzett pályázati pénzeket. Így eljutottak a mádi iskolások a Madách Színházba is. Ekkor felvetődött a tanárnőben az ötlet, milyen jó lenne, ha a gyerekek közelebbről is megismernének. Felkerestek az interneten és én természetesen elfogadtam a meghívást. Eredetileg 50 percre terveztük a műsort, de több mint másfél órás lett, annyira jó volt a fogadtatása. Nem csak az iskolák, hanem szinte az egész település vendége is voltam, mert végigvezettek Mád nevezetességein. Olyan szeretettel fogadtak mint egy családtagot. Az a gond, hogy több kilométert kell utazni ahhoz, hogy ilyet tapasztaljak, hiszen a fővárosban nagyon felgyorsult minden és celebvilágot élünk. Az bíztat, hogy már 20 éve színpadon vagyok, és remélem, hogy még ennyit eltölthetek a deszkákon. A kis sztárocskák közül pedig sokan belebetegednek a hirtelen sikerbe, majd a mellőzöttségbe. Én viszont megdolgoztam a tapsokért. Főiskolásként az Operettszínházban voltam szakmai gyakorlaton, ott álltam a Denevér díszletei közt a harmadik sorban egy pezsgőspohárral a kezemben és énekeltem a kórusban. Eltelt tíz év és ugyanennek az operettnek az egyik főszerepét, Eisensteint énekelhettem el a Pécsi Nemzeti Színház színpadán.

–Nehezebb volt a mádi estre felkészülni, mintha be kéne ugrani egy már ismert előadásba?

–Igen, mert improvizálnom is kellett, és fel kellett készülnöm egy interaktív játékra is. Többször elhívnak falunapokra is énekelni. Ilyenkor előfordul, hogy a legkapatosabb emberke odabotorkál a színpad elé, és felkiabál: „magyar nótát is kérünk”. Erre viccesen azt mondom: „hogyne az is lesz, de külön neked, a műsor után, mert neked olyan szép a hangod, hogy feltétlenül indulj el a következő tévés tehetségkutatóban.” Mindez rutin kérdése, mert ha rendészt hívnák, akkor az nem lenne olyan elegáns, mint kis élcelődéssel megelőzni a konfliktust. A színészt a pillanat varázsa fogja meg, és ha más történik, mint a megszokott, akkor arra azonnal reagálnia kell. Ez gyakorlat kérdése, mint az is, hogyha nem jut eszembe egy sor, akkor gyorsan fejben írok magamnak egy másikat, ami oda illő és rímel is.

–Hogyan látod: a vidéki közönség hálásabb, mint a pesti?

–Igen, és jobban magukénak éreztek. Egy vidéki nagyváros vonzáskörzetében lévő kis faluból színházba menni sokkal nagyobb esemény, mint felszállni a villamosra, és leszállni a Madách előtt. A falusiak nem azért járnak ritkán színházba, mert nem érdekli őket, hanem mert nem megoldott a közlekedés. Bizony sokszor nézik az órájukat előadás alatt, elérik-e az utolsó buszt, vagy vonatot. Éppen ezért, ha egyszer színházba jutnak, akkor az számukra nagy élményt, szinte ünnepet jelent. Hálásak az élő, igaz szóért, és hangért. Pesten is megkapjuk a sikert, felállva tapsolnak az előadás végén, de hazamennek, és megy tovább az élet. Vidéken viszont hónapok múltán is felemlegetik a színházi élményt. Amikor Jézust alakítottam Pécsett, láttam, amikor a megfeszítés után előkerülnek a nézőtéren a fehér zsebkendők. Ilyenkor örülök, hogy egy katartikus élményhez én is hozzájárultam. Ezért és a tapsért érdemes csinálni a pályát.

–Kamaszként te tudtál annyira közel kerülni egy-egy művészhez, mint hozzád a mádi gyerekek?

–Gyerekkoromban még nem. Később, mikor már a Géniusz együttesben énekeltem, előfordult, hogy nagyobb bulikon közismert, sztár zenekarok előtt léptünk föl. Az Eddának is az előzenekara voltunk. Akkor Pataki Attilával beszélgettem. Ő mondta nekem: „fantasztikus a hanganyagod, próbálj meg a saját hangodon énekelni”. Addig ugyanis utánoztam az énekeseket. Hol Takács Tomisan, hol Varga Mikisen, hol Deák-Billesen énekeltem, a feldolgozott szám függvényében. Ezután kezdtem el keresni a saját hangomat. A másik meghatározó élményem volt, mikor a szakközépiskolába eljött hozzánk Varga Miki egy szál gitárral. Akkor már bemutatták az István a királyt, így Miki látogatása igazi ünnep volt. Az első sorban ültem és azon vettem észre magamat, hogy vele együtt énekeltem a dalokat. Milyen érdekes: később több rockoperában, musicalben énekeltünk együtt, és nagyon jó barátok lettük. Már főiskolásként a klasszikus zene világából is példaképekre találtam Pavarotti és Mario Lanza személyében. Hatalmas művészek, szinte „ezer szín” van a hangjukban. Bagó Gizella lett az énekmesterem, akivel a mai napig együtt dolgozom. Ő mondta nekem, hogy elég nagy a hangterjedelmem, de a hangszín és a technika is igen fontos.

–A Géniusz énekeseként nem hallgattál klasszikus zenét? Néhány Wagner-énekes bevallotta nekem, mennyire szereti a rockot.

–Nem véletlen, mert erőben ez a két stílus igen közel áll egymáshoz. Komolyzenét diák koromban nem hallgattam, csak rockot. Amit kerti munkák közben a rádióból hallottam az a magyar nóta volt, de ez idegen volt a fülemnek. Amikor pedig a KFT-vel megjelent az új hullám, akkor jöttem rá, hogy a zenének nagyon sok ága van, és fontos, hogy mindegyiket kissé megismerjem. A mai napig zenei „mindent hallgató” vagyok. Előfordul, hogy egy musical-koncertről hazafele menet az autóban komolyzenét hallgatok, mert az jobban kikapcsol.

–Úgy tudom, hogy operaáriákat is tanultál énekmestereddel, így a Varázsfuvola képáriáját is.

–Vagy az Ory grófjából részleteket. Mindez egy hangtechnikai képzés. Érdekes, hogy a Sztárcsinálókra – ami egy kemény rockzene, és Róma égésénél igen magas hangokat kell énekelnem – a skálázás után valamilyen komoly áriával készültünk föl. Az általad említett képária nagyon jól helyre tette a hangom, és nem engedte, hogy súlyosabb legyen. Ott szólt, ahol a Néró-szerep megkívánta. Az igaz, hogy az éneklés csúcsa az opera, ott nincs mikrofon, nem lehet manipulálni a hangot. Egy ideig kacérkodtam is az operaénekléssel, de rájöttem, hogy két külön világról van szó. Szinetár tanár úr mondta nekem a főiskolán: annyira otthon van a musicalirodalomban és a rockzenében, hogy hiba lenne, ha egy középszerű operaénekes lenne magából. Tehát azt tanácsolta, maradjanak meg a könnyebb műfajnál. Jól tettem, hogy megfogadtam a tanácsát, mert 1993 óta, miután elvégeztem a főiskolát, főszerepeket énekelek.

–Régebben sportoltál is. Űzöd még ezt kikapcsolódásképpen?

–Valóban kézilabdáztam, de ma már nem sportolok rendszeresen. Több lábon állok a földön, van egy alkusz-cégem is, biztosításokat kezelek. A kedvenc sportom a tenisz, de erre is ritkán nyílik alkalom. Azt veszem észre, hogyha egy színházban éneklek, az legalább akkora erőkifejtés, mint egy sporttevékenység. Tudósok mutatták ki, hogy egy operaénekes, egy előadás alatt annyi energiát fogyaszt el, mint egy favágó. Évente kb. 150 alkalommal lépek színpadra, és ebben még nincsenek is benne a próbák. A rekeszizom működtetése tehát nem egyszerű feladat. Amikor sorban éneklem a Fantomot, az három kiló súlycsökkenéssel jár.

–Kinek a tanácsára felvételiztél a Színművészetire? Énekeltél a Géniuszban, s közben úgy gondoltad, színész is lehetsz?

–Az akkori barátnőm rendező szakra próbált felvételizni. Én éppen katona voltam, s ő közölte velem, hogy most végez a musical osztály, s jó lenne, ha megpróbálnám a felvételit, hiszen a rocknak és a musicalnek közös a gyökere. Biztos vagyok benne, ha akkor nem vesznek föl, akkor nem vagyok a pályán, mert nem próbálkoztam volna újra, hiszen ez a szak csak négyévente indult.

–A Színművészetin a zenei alapokat is el kellett sajátítani?

–Természetesen tanultunk szolfézst, zeneelméletet. Így előnyben voltak azok, akik zenei előtanulmányokat folytattak. Megtanultam alapfokon kottát olvasni, de szükségem van korrepetítorra. Egy jó korrepetítor egyben énektanár, zenetanár, és több tapasztalatot tud átadni. Egyértelmű, hogy egy musicalnél nincsenek olyan hangi követelmények, mint egy operánál, a zenei anyag így jobban alkalmazható a saját adottságainkra.

–Az első év végén felkértek a Rock Színházban Várkonyi Mátyás Oscar Wilde Dorian Gray arcképe című regényéből írt musicalje címszerepére. Ki szemelt ki erre a feladatra?

–A főiskolán megtudtuk, hogy meghallgatást írtak ki a szerepre. Úgy döntöttem a meghallgatás mellett, hogy alig rendelkeztem színpadi gyakorlattal és csak fél éve énekeltem Bagó Gizellánál. Az első lépéseim igen csak suták voltak, így Ács János rendező fokozatosan bevezetett a színészmesterség rejtelmeibe. Amit most tudok, annak jelentős részét tőle tanultam. Ezután sorozatban jöttek a szerepek a Rock Színháztól; csodálatos egy időszaka volt az életemnek.

–Bezárta a kapuit a Rock Színház, s ezután Stuttgartban énekeltél másfél éven keresztül. Ráadásul ugyanazt a főszerepet a Miss Saigonból 264 alkalommal. Volt annyi érdeklődő erre a darabra?

–A helyi „musical hall”-ban adta elő egy nemzetközi gárda ezt a darabot. Természetesen nem a stuttgartiak nézték meg ily sokszor az előadást, hanem egy kulturális turizmust szerveztek. Még Hollandiából, Japánból is jöttek repülővel megtekinteni az előadást. A szervezést dicséri, hogy az 1800 férőhelyes nézőteret heti nyolc alkalommal is megtöltötték.

–Ide is meghallgatás útján kerültél?

–Természetesen. Pont a születésnapomon volt a meghallgatás. A szállodában annyira figyelmesek voltak, hogy még erre az alkalomra egy üdvözlőkártyát is kaptam. Nem volt könnyű a meghallgatás, többször elénekeltették velem a legnehezebb dalt. Végül is meghívtak először a második szereposztásra, de 1995. december 13-án –ami nekem szerencsés napnak számított – az első szereposztás premierjét énekeltem el.

–Milyen tapasztalatokkal távoztál?

–Akkor lettem igazán professzionális énekes. Azt viszont kijelenthetem, hogy a kinti énekesek semmivel sem különbek, jobbak, mint a hazaiak. A magyar lélek, és szív nagyon hiányzik a kinti musical-játszásból. Nekem mindig azt mondták, hogy „túl sok vagyok” a színpadon. Míg itthon pont azt kérik. Az angolszász színjátszással pont az ölik ki, ami a mi értékünk, a hatalmas lobogó tüzet, a szenvedélyt és az egyéniséget.

Medveczky Attila

Gospode i knezi harvatskih, tolikoj
Turačkih vitezi sada poju poboj
Pri gradu Sigeta kojino se j' zgodil,
U ki svih dob leta turski se j' rob vodil.
A to hti oni car, soltan Solimanin,
Pripuke dobe star, da čestit poganin,
Ki, pokle se na sag carastva postavi,
Mnogu zemlj' i rusag poda se podstavi.
On razbi Gazelu, mamaluke pobi,
Tja dari k Babelu Jejipat vas dobi.
On slavni Biograd vaze svojom silom,
Potom, kako bi rad, Rudu hrabrim dilom.
On Ugre razbivši, da mu se Budin grad,
LAUŠA ubivši kino biše kralj mlad.
Sablje mu zuk zveča i njega sile zloć
Tja v Nimce prik Beča, tolika mu bi moć.
A jer iz Sigeta, premda grad mal biše,
Dari do diteta u gusu grediše,
Hip i čas robeći te turske daržave
Ter Turke znobeći gdi jih se dobave,
Zgodi se da buduć u tom Sigetu knez
MIKLOŠ Zrinski, moguć gospodin i vitez
Visoka plemena a rukom hrabreni,
Poštena imena i vojnik ognjeni.
Biše harvacki ban, harvacki štit tokoj,
Vas na viteštvo dan s Turci bijući boj,
Na harac ishodeć drugda kako gusar,
Tursku zemlju robeć čudnu činjaše stvar.
I bezi i baše zgor i spod Dunaja
Dobro ga poznaše, kad se s njimi staja;
Jer gdi koga stignu ter se s njime pobi,
Živ mu ne ubignu, da tudje ga dobi.
Bil bi razumom red dal vojski cesara
Lipo, dobro i vred protiv sili cara.
Turci u sinžirih i zimi i letu
Sijahu po mirih u tome Sigetu,
Koje on s družinom svojom dovojaše,
Jer tom meu jinom častju se svojaše.
Nimam toliku vlast, nimam moć toliku,
Da zreku njega čast i slavu veliku,
Da ovo dij svaki da se ne nahodi
Sada vitez taki ča god sunc' obhodi.
Začuvši Suliman, on turski slavan car,
Da ov harvacki ban čini mu taku stvar,
Odluči odlukom careve svitlosti
Prit silom i z bukom njegove jakosti
Ter mu grad podsesti i arvuć dobiti,
Z njega svih izvesti tere ih pobiti.
I takova posla svaršiti bivši vruć,
Čauše odasla po svoj zemlji tekuć
Zapovid noseći: ki god darži timar
Da ide jazdeći kud jazdi golem car;
Nazor i kadija gdi se ki nahodi
I svaki spahija da vred k caru hodi;
Base da se sprave, svak da vrime skrati
Ter svi da s' odprave kude car obrati,
Priteći pobiti i mlada i ki je sid,
Ki neće stvoriti carevu zapovid.
Nigdor ne obteza, da u red se staviv
K caru se poteza viteški se spraviv.
A on, spustiv potom nikoko malo dan,
San svojim životom z Carigrada ide van.
Pod njim biše konj vran, arabski, pastušat,
Mej mnoštvu konji zbran, v tri putonog, zvizdat;
Kopita visoka, noge čiste, zdrave,
Civela široka, a sve kosti prave,
U tarbuhu pupčast, mala boka, svaljen,
A u sapih klubčast, stepen prizat, hvaljen;
Rep kratak a tanak, duge strune na njem,
Vas ini ostanak mnogo gizdav u njem.
Pod sedlom pak ozdol visok greben izvel,
A rebra kako vol u široko razvel,
Parsi otvoreni, mesnati dovolje,
Široko stvoreni, ne more se bolje;
Vrat debel i širok, nikoko ulučen,
Grive tanke, visok, podobno razlučen,
Glava suha, mala, neg ju koža skrila,
A po njoj se j' znala ta najmanja žila;
Velike nozdarve, karvavih očiju,
Vas gizdav do marve, strignastih ušiju,
A proriz od čeljust pri velik nego mal,
Pina mu hodi z ust, vas se j' u jedno žval.
Vas biše k skoku dan, ni naravi lene,
Obartan sa svih stran kud mu rukom krene.
Noge lipo dviže: gdi s pridnjom postupi,
Tu zadnjom vred stiže i dobro pristupi.
Miran i tih biše, da barz kako sokol,
Koko človik htiše i sardit i ohol.
Sedlo biše na njem od Karamanije,
A sumodra po njem koža od sakrije.
Po koži od zlata mnogo biše cvitak
Novih prem spod mlata i spod hitrih dlitak;
Jinud pak pramici srebra svakoj strani
I dragi kamici tja v Indiji brani;
Parsine te kože pohve lipe dosti,
Nitkor zreć ne može njihove vridnosti.
Cafil se modraše u mnogo misi na njih,
Rubin čarljenaše sa svakih stran po njih.
Dijamant, drag kamen velike tvardosti,
Zdavaše svoj plamen u toj narehosti.
A zlatna strimena na njih vridnost svaka,
Da mnoga vrimena ne vidi se taka.
Bisera ter turkes na njih sa svakih stran
Biše bogat ures, vas na jaglu pribran;
Sta oka zlata slita, po njih svaki tezi,
Liplji šega svita i prihitri vezi
S djacinti, s tupaci, sultanska majera
Kih mu po ulaci šalju tja z Kajera.
Od svile popruga dva šara imiše,
Široka i duga koko triba biše.
Sva zlatim zlamen'jem uzda urešena
I dragim kamen'jem biše narešena,
Koga bihu po svoj narejene varste
I povojak tokoj, a zlatne joj barste;
Veružnjak meštrije z Damaska ka shodi.
Po njem zlat hitrije ke svit ne nahodi
Ogarnik na vratu od svile čarljene;
Smiraldi u zlatu po njem se zelene;
Bisera s istoka na njem visaše vez
Sprid Manbre potoka ki mu da niki knez.
Pod vezom pak ozdol visaše hotoz bil,
Tri mu strane do tol zlat pram biše prikril.
Te konje vojahu sinci imbrahora,
Ki piši hojahu vele lipa stvora:
Zdravi, mladi, bili svi skoku spravljeni,
A u modri svili jednako opravljeni.
Treset u tih spravi bedevov se prid njim,
Turak kako mravi varvljaše se za njim.
A on jahaše prav zlovoljan, star i sid,
U nogah malo zdrav, u licih jure blid,
Tanjahat u pasu, a u pleći širok,
Čestit car na glasu, a vrat mu bil visok,
Nos tanak, pokučen; imaše tih pogled,
Da j' dobru odlučen, rekal bi, ni v njem zled.
Bil, tanak tulipen biše na glavi svit,
A za njim zadiven prolitnje ruže cvit,
A na njem hazdija zgolja zlata tkana
Na dar malo prija ka mu biše dana
Iz ruke karstjanske. Nut ruga, nut smiha,
Nut šibe poganske nad nami cić griha!
Biše sebe svukal dolamu od svile,
A zlatnu obukal viš košulje bile.
Pridragi kamici za puca joj bihu,
S kih kako plamici ognjeni gredihu
Pason se j' opasal Stipana hercega,
A sablju pripasal biše Skender-bega,
Lipo spravnu dosti, ča mnozi govore,
Tolike vridnosti da se zreć ne more.
Nigdor njega oprav ni umil sciniti
V koj jaš'jaše uprav karstjanstvo pliniti.
Svak mu se klanjaše priklono, s pošten'jem,
Gdi vas zlatom sjaše i dragim kamen'jem.
Ovamo-onamo glavom pokiniše,
Gledeć simo-tamo mimo kih miniše.
Bihu mu šalvare čarljena veluda,
Nove, a ne stare, rude više ruda.
Čizme mu karmzije srebrom podkovane,
Pašci ostrog sagrije sve zlatom skovane.
Tri baše vićnici, s kimi se većuje,
I njega svitnici, kad godi vojuje,
Blizu ga jahahu; sablju, luk i strile
Sa zlatom imahu, konji kako vile.
Sto s' ulakov prid njim, treset svake strane,
A druga sto za njim, svi jednake hrane.
Svih jednaka svita, jednake strile i luk,
U rukah procvita mej njimi cik i muk.
Svaki svojoj glavi žarkulu s perjem svil,
Svaki jedne stavi, jednake dobi bil.
Dva po dva gredihu kakono dijaci,
Ki ga s desne bihu, svi bihu livaci.
Jahaše prid njimi sanžak Tajileri
S junaci svojimi š čapljenimi peri,
U kih su zastave, horugve i dundar
I ine oprave ke darži čestiti car.
S jabukom zlata zgor, s misecem tolikoj,
Koji s tartarskih gor snesoše na poboj,
Svaki jih nosaše, mlad brade ne brije,
A konja imaše siva z Natolije.
Svaki lipo spravan jahaše vrat isteg,
Gospocki opravan kako da bi herceg.
Prid njimi se vuku patancije na koli
Kime grade tuku ti Turci oholi.
Pedeset biše tih na konjih jazdije
Ter u stup vele tih pet po pet hodije.
Janičarske age biše deset tisuć,
Svaki dobre snage, biti se mnogo vruć.
Mnogi topičije prid njih su umići,
Proside gidije s mladimi ditići.
Svaki s pomnjom želi druga umit veće,
Za kada car veli da gradi razmeće,
I mnoge taraske vucihu unaprid
Kin gradi ni daske ne stoje8 ni tvard zid.
Svaki se hraniti htil listo za slavu,
Da mu se j' braniti veće nego lavu;
Svaki se ponosi piš mlad, barz kako hart,
A u rukah nosi pukšicu, naglu smart,
Niki strile i luk hodeći te volje
Kakono gladan vuk da mori, da kolje.
Na svakom berita kapenka najveća
Bila, ka dohita doli mu niz pleća.
Ti hode još u red od one falan'je
Ka nigda podbi zled svim od Gad do Gan'je.
Ovi cara štite, svaki ga zaklanja,
Tere svitu prite da mu se poklanja
.
Tisuć spahij jaše carevih s desnu tih,
Svaki sablju paše, bodežni mač u svih;
Na nikomu j' pancir, oklope na nikom
I kože ljutih zvir strahotom velikom.
Oprovda prid svakim štit s kopjem ponosi,
Lipim redom svakim svaki se uznosi.
S liva sulfatari jahahu u taj red,
Prihudi patari, u kih je svaka zled.
Tisuća i pet sat biše ih po broju,
Spravni sablje pojat po mrazu, po znoju.
Caru slide staze, gdi godi pribiva,
Ter ga virno paze kad speći počiva.
Za timi pak jaše množ Turak prez buke,
Katipiriljer-baše ki paze odluke.
Turci siromasi meu timi su mnozi,
Čarnci i Čarkasi i ini ubozi.
Za timi kamile, veli dromidarci,
Za timi kobile, mazgi i magarci;
Za timi kolove gvozdene do toli
Potežu volove i jaci bivoli,
Naparćeni hode svakojakih stvari
Na svitu kih gode u vojskah se kvari.
Prid patancijami pak šereg z Natolije
Kako nebo oblak vdaleč polje krije.
Prid tim karamanski takoj ide šereg,
A uza nj bosanski taj Sokolović beg;
Pored beg blagajski pod pas krila priteg
I on podunajski na sablju se poseg.
Baše z Rumanije jižjaše množ vela,
Za da se boj bije gre opustiv sela,
Uza nj beg z Morije, a s njim mnoge Turke11
I on z Arbanije pri kom nisu surke,
Neg junaci taki ki listo delije,
Tere spravan svaki da se s trima bije.
Arslan, beg budinski, Otmanova roda,
Prid svimi Karinski gre tri milje hoda.
Svakoga tih begov deset tisuć jaše,
Nut bojnih šeregov, nut nesriće naše!
Svakomu j' vojniku u ruci sulica,
A na njoj za diku svilna horugvica,
Nikomu j' na glavi šišak od železa,
Nikomu j' u spravi čalma od meleza,
Na njih čaplje vela perca su svijena,
A orlova krela na štit pribijena.
Tu štiti železni okrugli Surije,
Tu maci bodežni, tu sablje azimije
Vise im pri bedrah; niki kljum al nažak
Nošaše u rukah a buzdohan sanžak.
Pod nikim konj jugat, ali vran ali siv,
A pod nikim durat, čarnorep, čarnogriv,
Pod nikim jabučast, prozelen pod nikim,
Pod nikim alatast s biligom razlikim.
I pak ine svake, ke god se nahodi
Na svit, konjske dlake u toj vojski hodi.
I pišac to veće k njemu mnoštvo jaše,
Jer ga se odveće svi boje i straše.
Nigdir ni bešlije, darviša ni hože,
Nigdir čelebije ki ne gre a može,
Nigdir ni azapa ki pripregnuv si skut
K toj vojski ne klapa na silna cara put.
Svaki haramija družinu pokupi
I svaki kazija ter su vojsku kupi.
Tuj mnozi pastiri, tu mnozi čobani,
Množi muzuviri i mnozi oglani
Od živine stada pogoneći teku,
Kadi vojska pada da kolju, da peku.
Tu sarahorije dohodi koj ni broj,
Kako kad se vije z gore pčelinji roj.
Ta j' nosil motiku, ta j' lopatu nosil,
Ta kosu veliku kon je travu kosil;
Ta nosil zubacu, ta j' velu sikiru,
Siljen i u plaču slideč tu nesmiru.
Ta vojska u ta red petnadest dan projde
Junja, ne hodeć vred, k Sarajevu dojde;
I tote odsedči uščeka družinu,
Šatore razvešči nikoko počinu;
A k njoj se li palje ki god je junak zbran,
Prenda po nj ne šalje sa svih četverih stran.
Dvi ugarske milje gdi biše odsila,
Polje, lug i spilje u dugo j' prikrila,
a milju široko, ter peče ter vari.
Zastavu visoko, horugve s dundari
vide se daleko; nikogar ne mari.

Silan car, hteć znati te njega vojske broj,
K sebi čini zvati zbor pisac trikrat itroj
Ter jim zapovida da ju pisat zajdu,
Do tretoga obida da se pri njem najdu.
Po vojski odajdoše i z bezi govoriv.
Skupno j' obajdoše lejistar otvoriv,
U ki zapisaše ki bihu odseli
Konjikov s kih base tuj bihu doveli
Cetiresto tisuć, a sto tisuć pišac.
Je li tu car moguć, jakih ruk i mišac?
Ki god pisac pojde k caru vele bistar,
Treti dan pak dojde i prošti lejistar.
Uhoda ki biše u tu vojsku pošal
S konjici i piše, Sigetu j' bil došal
I sve čisto pravil da tu carevu moć
V tom mistu j' ostavil, da ne zna kud će oć.
Postav tu golen car po vojski j' poručil,
Želeći svaršit stvar kuno je odlučil,
Zazva k sebi base, reče im: "Kruže moj,
Sprav'te rede vaše v kih grem na poboj,
Ter put upravite udilj k rici Dravi,
Pri njoj mi spravite šatore u spravi.
A da mi Hasan-beg prik nje most načini
Ni postav ni poleg, da se ne prihini."
Posle odpraviše tudje Hasam-begu,
A pak se spraviše svak k svomu šeregu.
I sve te sile zbor postaviše v on red
Mlada miseca tvor kakov je lipo vred.
Sto pedeset tisuć okol cara biše,
Svi na konji siduć, jer tako red htiše,
A sva pišadija s taraskami prid njim,
A sarahorija s patancami za njim.
Tri bezi tolikoj bihu zadnje straže
U pomnji velikoj ki mu druma traže;
Sprid desne i s live dvaest begov sloge
Jašuć redom krive te misečne roge,
A uz njih potiču čauši s tunbanom
Tere ih obtiču v ruci s buzdohanom,
Zbijajuć, ni bega ne šćedeći nišće,
Ki god van šerega jahaše nevišće.
Svak u vojski muči gledav sablju ter meč,
Pod njom zemlja buci deset milj udaleč.
Sprid straža pod Šeget gre dvi milja hoda,
Beg Tarali Mehmet prid njom je vojvoda,
A bosanski uza nj li tom stražom ide,
Prid njem živi oganj Bošnjani se vide.
Kad sunce prasniše u te vojske kraji,
Veće se lasniše neg ognjeni zmaji.
Taka joj je sprava od kopaj steć uzgor
Kakono dubrava lipih jel navarh gor.
Biše ju zgledat strah gdi joj vitar vija
Horugve zgar, a prah spod nje k nebu svija.
Dočime varvljaše ta vojska u ta red,
Prik Drave činjaše Hamza-beg moste v red,
Dali te rike moć, ča u dne činjaše,
Kada budiše noć, sasvim raščinjaše,
Tako da da caru na znan'je taku stvar,
Razumnu a staru. Toj razumivši car,
Tudje mu posla list i jedan bil rubac,
Njemu dajući svist da ob jedan dubac
Činit će ga obisit tin rubom, ako most
Ne sklopi tuj lisit, život mu nije prost.
A na rubcu biše pisano s obih stran
Zlatom kadi diše car sultan Suliman.
Kad zapovid taku ta baša razumi,
Klade pomnju svaku ku more i umi,
Svim zaroke čineć da idu k raboti
Prik Drave most klopeć ka kamo car hoti.
U malo vrimena množ dasak snesoše
I mnogo slimena gdi su sinokoše
Niz Osika doli srid zelene trave,
Gdi ta beg oholi most čineć prik Drave
U manje deset dan jak, tvard, dug milju most
Prik vrulj, priko blata zdan, prik rike zbija most..,
Da na brodih prija biše se prebrodil
Sanžak Taralija, ki j' prid vojskom hodil.
Kad te rike struju pride vas njega zbor,
Tad on pri Pečuju razbusi svoj šator.
Toti mu mnogu slas nošaše svaki kmet.
Bi take stvari glas donesen u Seget.
Ku kadano sliši gospodin od Zrinja,
Čigovano tiši sve Harvate sinja,
Učinivši tanac s vitezi ki nose
Bridak sablju i mač tere se tim snose,
Tisuć pišac mladić ki većkrat hodiše
V Turke gusarstva cić tere ih robiše
Odluči, a koji na konji vojuju
Petsto da se zbroji da v gusu putuju.
K Šiklovšu da gre svak i k Pečuju, pravi,
Gdi Tarali sanžak s družinon se pravi.
Prid timi gusari i pišci tolikoj,
U kihno karv vari da idu na poboj,
Gašpar Alapija vojvoda grediše,
Ki Turkom dodija na konju i piše;
I Miklouš Kobac ki j' viteštvo činil
Vazda kad biše zač, niti je strah imil;
I Patačić Petar i Papratović Vuk,
Jedan vihar vetar, a drugi groma buk,
Vitezi u gusi, na lice na boju,
Kako cvitak busi, zbrani u tom broju.
Svi skupa odajdoše i, viteški hodeć,
Pri Dravi najdoše mnogo Turak brodeć
I po varsih ležeć van grada Šiklova
Ništor se ne bojeć nijednoga slova.
Svi ti Turci bihu bega Taralije,
Svakoga derihu gdo se š njimi bije.
Ta pod kopus viče, ta zvoni čingrije,
Ti se sabljom diče da j' ustra, da brije.
I bihu po paši konje raspustili;
Tada ovi naši na njih su udrili.
Tomu kopus pade, ta čingriju varže,
Ta konja popade, tomu se otarže,
Ta sablju polati da čini ča more,
Ta pleća obrati bižeć zlo ter gore;
Tomu glava hvarkne kad sabljom udare,
Toga kopje barkne, toga konj potare;
Toga ta poteže, zgrabiv k zemlji varže
I primohši sveže ča more najbarže;
Ta harbon udaren leži dušu beruć,
Ta z pukše oparen ganut se ni moguć.
Niki ranjen viska ter u blato gazi,
A niki se tiska u tarstje ter plazi.
I beg Taralija, i ranjen i bijen,
Kakono gidija sakri se razbijen,
Sebi, svomu rodu, jer nima razuma,
Sramotu i škodu učini prez uma.
Družbu mu pobiše, brata odvedoše,
Blago mu podbiše, jer s' on nosi loše,
Šator mu razbiše i ne biše lini,
Haznu mu obiše, vzeše sultanini.
Od zlata, od svile hazdije pograbiv
Čarljene i bile ter s' u nje opraviv,
Plineći gredihu na konjih vojnici,
A pišci derihu vapijuć: "Bod', sici!"
Išćuć jih ne stanu, našadči jih biju,
Turci se ne ganu, taje se i kriju.
Tu na kmetskih kolih blago napartiše
Tih Turak oholih kino usmartiše.
I begovih kamil napartiše tokoj
Srebra, zlata i svil, učiniv ta poboj;
I mazgov pedeset naravi opake
I parip šezdeset, marhe svakojake.
I šator i dundar begov naši vzeše,
Jednu golemnu stvar ča Turkom oteše.
Pače dva dundara s konjskim repom bihu,
Duga svilna šara želesca jimihu,
Srebarna široka s jabukom srebarnom
Kopja jim visoka s rukojimlom čarnom.
Niki se opravil u šubu od kunic,
Niki se dobavil od vučin, od lisic,
Niki sužnja vodi, niki ga poriva,
Jer neće da hodi, nego se odriva.
Tu nikoga rane, da na mistu umre,
Stoga se pak gane drugi ter barže gre.
Tu bi Turkom škode, naši se vesele,
Za sužnje jih vode, oni se dresele.
Našim bi dika i čast, a Turkom sramota
Jer izgubiše vlast od svoga života.
Ki biše čestit beg žešće se je sakril,
Izgubiv svoj šereg ter sramotom prikril.
Po tom može znati svak ki je vojvoda
Da j' brez straže stati sramota i škoda.
Gdi je triba bditi, toti spati ne htij,
Kad se triba biti, tad zdravice ne pij!
Gdi je tribi tanač viteški da bude,
Tad riči ne opač', da t' se zlo ne zbude.
Junaci razumni s posluhom vojuju,
A ne ki su glumni ter vitreć luduju.
Lasno se j' pobiti, ki god se ne boji,
Da triba j' dobiti, to v razumu stoji.
Triba j' biti hitru vojvodi, jimat svist
Ter se ne dat vitru gibati kako list,
Da kuno posluje da vreda stvori stvar
Ter da ne osluje kakono lin tovar.
Zač nigda bi Cesar barz sridu Težalje,
Parvi bi rinski car komu svit čast šalje;
Zač Sipion bdeći po svojih s' obzira,
Dvi vojske ne mneći dobivši rastira
Svaki čini straže ki želi poštenje
Da ga ne istraže kakono zviren'je.
Svaki straže čini da mu nije škode,
Tere se ne lini slišati vojvode.
Svak sebi ima var kad je na polju van,
Jer će mu pošten dar napokon biti dan.
Škoda j' zlo doteći, a sramota odsvude
Vridnu mužu reći: "Ne mnah da to bude."
To viteštvo stvoriv naši iz Sigeta,
Gospodski se odiv, ne kakono četa,
Da kako očite vojnike operni
I mnogo čestite vitezi nezmerni.
U bubnji udriše plin sprida goneći,
Robje ko dobiše vezano vodeći.
K Sigetu čine put na konjih, bugareć,
Pišci pripregnu skut u kopus udareć.
Niki tiho jaše, po vojski pogleda,
Niki hazdij baše na sebi razgleda.
Pri nikomu skakne bedev tere harče,
Željan da se zmakne ter da se postarče.
Niki konja spinje ter njim čini kruzi,
A konj se propinje čineć strašni pruzi.
Sa svim tim staviše pošten'ja svoga rad,
Kad se odpraviše, za stražu najzad
Sto pedeset kopaj; Patačić nad njimi
Svilan zlatom alaj nošaše prid njimi.
Gredu kako spira, nigdor se ne obzire,
Jer jim Bog da mira, ne bi jim potire.
Dojdoše k Sigetu, svak jih vidit želi,
Kako dobru letu ter jin se veseli.
Ta jim ruku skiti, ta di: "Dobro došli!"
Ta jih nudi piti kude su mimo šli.
Tomu primu brime blaga ko je dovel,
Tomu darže strime, dočime je odsel;
Tomu sablju odpašu, tomu odpnu oštrog,
Toga svilom pašu, zuju čizme iz nog.
Niki opočinu, niki ne odmilje,
Ide gospodinu Zrinskomu udilje
Tere mu se klanja; on jim ruke stiska,
K sebi jih priklanja i k sarcu pritiska.
Svakomu obita, ku god podobnu stvar
Od njega zapita, da će mu bit na dar.
Ta sablju ka brije noseć mu dariva,
Ta svime hazdije ka zlatom prosiva,
Ta šišak železni zgar zlatom pokovan,
Niki mač bodežni, vas srebrom okovan.
Svakoga vojvode koji tamo biše
Oprovde dovode konji ki dobiše,
I sužnji još prid njih i gologlavi stav
Mole ga da od njih prime jih za ljubav.
Primi malo stvari dav uzdarja dosti,
Jer u njem ne vari pohlep od skuposti,
Da biše mnogo blag i dać i pogodan,
Zato svim biše drag, svim biše ugodan,
Jer vojnici nete skupa gospodina
Ki jim v sarcu mete gorčinu pelina.
Ov gospodin Zrinski darža dvor otvoren,
Češki, vlaški, nimški, svak ih u njem dvoren,
A daru njegovu odluku i volju
Rekal je takovu u belgradskom polju.
A Harvate bihu njegova dvora čast
I u njem imihu svaku ogoju i vlast
I u svako doba i mira i rati
Stova ih osoba, kako drazi brati.
Tu mnogih odpravi s ljubeznu od sebe,
A mnozih ostavi sidajuć kon sebe
Ter jih ispitujuć kako se nosiše,
Viteški dugujuć kad Turke razbiše.
Dokle se oni take riči zgovarahu,
Jizbine se svake pecihu, varahu.
Stoli načiniše, vina svakojaka
U kupe nališe i lahka i jaka.
K večeri idoše drug druga štujući,
Svi kino dojdoše dvorno blagujući.
Zdravice pijahu u zdravje cesara,
Vino prolivahu u pogibil cara.
Bugarkinje pojeć oprovde začinju
U čingrije zvoneć, niki se napinju
Trublje trubeć vele, a niki pripiva
Napojke vesele, kad im vino liva.
V tom veselju steći, uhoda pripade,
S koga ih, ne mneći, ovi glas zapade:
Da će car dopriti pod Seget očito,
Da bi znal umriti pod njim stanovito.
Kad jim sve to zusti, svak jima zle misli,
Svak večeru pusti, svaki se zamisli.
Gospodin Zrinski stav: "Zlovoljni ne stojte,"
Reče, "da j' cesar zdrav, ništor se ne bojte!"
"Nije nas nišće strah u viteških dili,
Jer znamo da smo prah, gospodine mili!
Da, oh, more biti da ni skarbi u nas,
Mislec da se j' biti silom ka gre na nas,
Ku j' teško dobiti, jer je daleč viš nas."

Osmi dan teciše da Febo zlatoglav
U zlamenu biše, kogano čuva lav,
Beglerbeg Natulaj prik novoga mosta,
Za njim baša Okaj, s njime Turak dosta,
Beglerbeg Drumeli i svak ki s njim dojde,
I glavan car veli na Dravi da projde.
Tu mnogo almuštva učini ubogim
I poda zaduštva svojim hožam mnogim.
Šestkrat se rasvanu i šeskrat pak bi noć
Da s' otle ne ganu njegova sila i moć.
Pod šatorom staše srid zelene trave,
Dočin se varvljaše vojska mu prik Drave.
Tu mu baše kažu ča su dosle krili,
Da mu pridnju stražu naši su razbili.
Nato mu skoči jid i tako g' opoji,
Da mu se dviže vrid i vas se oznoji.
"Ja sam slavno caril", reče, "do ovih lit,
U kih sam ostaril, da me se j' bojal svit,
Klanjal se i harač sa svih stran mi nosil,
Moleć i čineć plač od mene mir prosil.
A sad pod mu starost gdi j' sa mnom sva moja vlast,
Nut gdo mi da žalost, gdo 1' mi ne čini čast;
Da poznati te vred već se usudiše,
Komu 1' smarsi se red, koga li zbudiše!"
Pri neg se rasvanu, još zvizde videći,
Od Drave se ganu k Sigetu ideći
I, otudej pošad, dopri šiklovških mej,
Tja pod misto dosad ko se di Eršam-hej.
Tu bašu Arslana čini s baštva svrići,
Premda j' kerv Otmana, i glavu mu odsići,
Jer se biše dvigal ispod grada Jule
I ludo ga odbigal varhši mu dil kule.
Četvarti dan projde, Eršan-hej odšadči,
I k Pečuju dojde, pri njem večer padči.
A otud se dvignu ter gdino j' studenac
Drugi večer stignu, gdi j' Sveti Lovrenac,
Nedaleč Sigetu da podaržavši skut
I malu ditetu do poli danka put.
Kad začu to oni Zrinski, zeleni bor,
Kogano zvon zvoni prik sve svita gor,
Mudar kako guja, a smić kakono lav,
Van kuće izbuja, a pak na placi stav,
K sebi čini zvati najprija vas svoj dvor
Ki zna vojevati, pak vas segetski zbor
I inih dozvavši. Ča će od njih, čekaju.
On meu njimi stavši, njega svi gledaju,
Reče: "Moji sini i ma bratjo mila,
Ki ne biste lini na vojnička dila,
Da mnoge hrabrosti učiniste svude,
Da su vam svitlosti, dočim god svit bude.
Vi ste mnoge čete turačke razbili
I njihove kmete za robje vodili.
Vi množi šerezi turački tirali,
I baše i bezi sprid vas umirali.
Vi, sluge priverni svitlosti cesara,
Vitezi nesmerni protiv sili cara!
Vi sini, vi brati i vi moji druzi
U karvavoj rati! Znaju polja, luzi,
Kadi sablje vaše i s mojom takiše
Tursku karv lokaše. Premda se ne piše,
Da to zna vas saj svit da je istina stvar,
I ovi starih lit soltan Soliman car
Ki se je razbukal kakono val morski,
Ki nam sardit doukal veće neg lav gorski,
Želeći nas starti tere nas obsesti.
Ne bojte se smarti ka će svih razvesti,
Da veselo svaki, hrabro i umiće
Uščekaj boj taki, ter se arvi smiće!
Bolje se j' arvati, viteški opriti
Neg sramotno dati! Jer, je li umriti:
Gdo s pošten'jem spravan na ov svit ****
Vični mu glas slavan do nebes dopira,
A gdo žitak svarši pošteni sramotom,
Vas mu se glas skarši, ni spomenut potom
Zato, druži moji, kopja ka slomismo
I zastupni boji, ki većkrat razbismo,
S kojih nam slavan glas po svitu prosiva,
Da nam se svaki vlas pošten'jem odiva,
Da slavnijih dili vele ćemo biti,
Da ki vas svit sili, s tim ćemo boj biti.
Premda nas njega moć u boju primože,
Vik nam dan, nigdar noć već biti ne može,
Jer svaršiv ovi trud, pojt nam te duše v raj.
A od Boga je sud li pustit svita kraj;
Mi ćemo ga pustit slavom take časti
Da ju ljudi izustit nete imat vlasti,
Tač da već ne umru nigdar nan imena,
Dočin god rike vru i teku vrimena.
A zač ja ne bih rad da vas ki posudi
Da meu vas dosad rič vas moja bludi,
Ter da meni ni kan ta boj dostignuti
I da ću zajti van ter vas odbignuti.
Željno ga sad molju, svaki ki je drug moj
Rec' mi, jes' li v polju bil parvi biti boj
I vazda na harac izdarčav z ulice
Je 1' prvi udarac bil moje sulice?
I kad vas je koga turski drug zavratil,
Jesan li se stoga na zruku izvratil?
Ni sad vas ne ostavim, jer mi je s vas obraz bil:
Istinu vam pravim, moje ste duše dil.
Vazda vaše vire ljubav me poteza
Tere me brez mire jakom uzom veza,
Tako da sam bil rad svim u tomu misti,
Kakono želim sad slave i koristi.
Ni me strah te zloći ka je sad nad nami,
Dočim budu moći vladati rukami.
Sliš'te riči moje svak ki tu sad stoji:
Turci nas se boje, sam nas se car boji.
Nu pristup' simo, svak virom se obezi,
Britku sablju izmak ter Bogu prisezi
Za viru karstjansku protivit do smarti
Tu silu pogansku ka nas grede tarti."
Tu Zrinski najprija priseže na tu rat,
Gašpar Alapija a za njim njegov brat,
I vitezi ostali, i svi ini puci,
I veli i mali na ti gladni vuci.
Bogu se obećav, moleć da dojde k njim,
Zrinskomu viru dav do smarti biti s njim,
Riše mu: "Ne mnimo da ćeš pojti od nas,
Da isto daržimo da bi umarl za nas,
Jere sramotnu stvar nikada t' nis' stvoril
Nit se j' nevere kvar okol tebe dvoril,
Da sva tvoja lita pri tebi ima slas
Vira stanovita i s njom pošteni glas.
Gospodine blagi i nam dobrostivi,
Gospodine dragi i nam milostivi,
Pripravni stojimo, ča j' zapovid tvoja,
Niti se bojimo ščekat toga boja.
Učin' ki hoćeš red i kako bolje viš,
Ispunit će se vred ča godi zapoviš."
"Ovo j' ma zapovid, sliši do diteta,"
Reče, "svak čuvaj zid od grada Sigeta
Ter svaki poslušan bud' svomu vojvodi,
Ne bud' mu oglušan, jer mu se smart zgodi.
Jošće me svak zori i ovu imaj svist:
Nigdor ne govori s Turci ni primi list;
Jer ki god to stvori, toko će biti kriv,
Tudje da s' umori, da već ne bude živ;
Da kako karvnici svaki jih gledat htij,
Bodi, kolji, sici i puškami jih bij.
Patancije priprav'te vi ki ste nad njima
Taraske naprav'te, hote k zidu s njima
Imate globusi i imate praha,
Arvat se s komusi ne imajte straha!
Vi vojvode moje i vitezi zbrani,
Svak da misto svoje viteški obrani!
Dvi tisuć tristo nas, svi karstjanske vire,
Ne bojmo se tih pas ki nam zubi cire!"
Kako im to reče, svaki k stanu pojde
Pak s oružjem steče tere k zidu dojde.
Dan i noć tu stahu, doma ne gredihu,
Da tote i spahu i tote jidihu.
Kad jedan pospaše, tada drugi s čista
Vele bistro bdijaše i čuvaše mista.
Te straže čineći treset jul'ja projde,
K njim Turak darčeći deset tisuć dojde.
Rumeli se zvaše ki beglerbeg beruć
I akanži-baše, zbrani zmej sto tisuć.
Naši van skočiše, ki hip sunce sinu,
Ter se š njimi biše, i pol dne tja minu.
Mnogi glavom plati ki j' bil tu dotekal,
Ni se v tabor vrati, ležeć, martvo tekal.
Svaki dan množ veća turska ih podliga
I teškoć na pleća gorčija naliga.
A oni svaki dan Turkom s' opiraju,
Dajuć jim smartnih ran od grada tiraju.
Do šest dan agusta na harac shodiše
Ter tih dvih baš husta množ Turak pobiše
Caru se uzgrusti, na konja usede
Svom vojskom se spusti i Seget obsede.
Šatore raspeše gusto, ča govore,
Ter sve pute sveše da se v grad ne more;
I polje prikrili udaleče taj mig,
Čergami pobili, kako kad pade snig.
Da sliš'te čudo sad. Protiv svoj toj sili
Skočiše naši tad ter su se s njom bili
Do pol toga danka; i kad se umoriše,
Sikuć bez pristanka, v grad se zatvoriše.
Tad topičibaše pantacije vele
I taraske zdaše, i trublje vesele
Sve trubit udriše, a bubnji bubati
Gdi godi ki biše, a sva množ vikati.
Trus biše pod svimi, v nebu grom i praskat,
Paklen dim nad njimi, u njem ognjen laskat.
Za tim svim domala viknuše jedno stav:
"Hala, Hala, Hala!" - a to da je car zdrav!
Jur biše markla noć, kad vikat pristaše,
Tad naši na pomoć triš ISUSA zvaše.
Jutro kad osvanu, još sunce ne grije,
Eto se množ ganu od sarahorije.
Z luga koši točeć, prid grad jih staviše,
U nji zemlju noseć, tvardo napraviše.
Naši ne odmiljahu, da iz pušk i z lukov
Ne pristav striljahu meu tih gladnih vukov
Mnogomu skratiše vrime njega žitka
I martva zvratiše dav mu zla dobitka.
Da osmi dan svukoše pantacije i taraske
Iz kojih tukoše ljudi, zid i daske
Varoša Sigeta ki se novi zvaše,
U kom lipa četa od hajdukov staše.
Turci sve vikaju, svak jih dobro čuje,
I grada pitaju, ter da se car štuje.
Dali tu pasju starv ku svaka zled vari
Zrinskoga čista karv ništore ne mari,
Neg po gradu obtiče nad kim je pogiba,
Viteze poniče gdi je veća potriba;
I prem ako vari v sarcu mu dresel'je,
Licem, ričju i stvari svim daje veselje
I varoš rečeni ne moguć daržati,
Gospodin hrabreni čini ga požgati.
Tač vred ni to stvoril, Turci u nj nastaše,
Jutri buduć zgoril, pantac'je va nj daše
Ter u varoš stari začeše z njih testi,
Noseć mu zlih dari počeše ga mesti.
Tako ga tepući ne stase dan ni noć,
Grozno ga arvući, staviv svu svoju moć;
Ter ti ga arvaše napuni deset dan,
Napokon zagnaše iz njega naših van.
Da kih zaskočiše u njem ti pogane,
Bez izma pobiše dajuć britke rane.
Zgibe Martin Bošnjak i stari Lovrenac,
Izgibe Blaž Dijak i Dando Ferenac;
Zgibe u ta poboj Sekulić Marijan,
Juraj Petar Batoj, Radovan Andrijan;
Svi hrabri vojvode, svim glave pojdoše
I jinim ki gode s njimi se najdoše.
Da svaki od njih, prij' nego moć izgubi,
Onih turskih gidij prez broja zagubi.
Cić smartnih til smrada ki polje postupi
Sam car daleč grada i dobro odstupi;
I s jedne strane smrad tako ga primaga,
S druge s čemerom jad ter ga raznemaga,
Jer mnjaše njegov kip dosad toti s bukom
Zbiti jih jedan hip, a ne s tokom mukom.
U misli privaren svaršiti boja stvar,
A v sarcu udaren žalostju buduć car,
Takov ga zgriza čarv, da smart k njemu plazi,
Gdi toka turska karv po polju se gazi.
U njem vare jidi, znoji mu se toče,
Gdi segetski zidi tom karvju se moče.
Sokolović-bašu zvav, prid njim gdi stoji:
"Ti znaš gorku čašu koja me sad poji!
A čaša ova jest da ta sigetska zloć,
Mnim, da će s mista stest svu moju velu moć,
Blago moje hazne sve da mi rasaka
I moju karv lazne, haj srićo opaka!
Barzo, barzo! Ne stoj, ne budi lin ni tih!
Znesi buzdohan moj, njim k zidu tiraj svih,
Na Siget navali, jagmi ga i mori,
Ognjen ga popali, svega ga razori!
Već prid mnom stat nemoj, jer se vas izjidam,
Barzo svaršiti poj ča ti zapovidam,
Neka toti grad moj stanova sazidam!"

Sokolović Mehmet, hteć cara zori ti
Ter slavan grad Siget sasvim razoriti,
Caru se pokloniv spod šatora ide van,
Strašni oči otvoriv, noseći buzdohan.
Ni mal hip ne postav, želju inu svaršit rad,
Base k sebi dozvav, reče1: "SIiš'te me sad!
Svih kraljev gospodar ki na ov svit stoje,
Sultan Suliman, car koga se svi boje,
Dozva me prida se. Skender je odpasal,
Metnul pancir na se, a sablju pripasal,
Sisak mu j' na glavi, konj mu se napravil,
U vojničkoj spravi k boju se je spravil.
Reče mi: 'Kad baše, kad bezi s veziri
Neverni postaše ter svak muzuviri
I k boju se šćedi, ni gre z dobre volje,
Neg u strahu bledi, gdi se moj puk kolje,
Ni će da učini ča ga vira steže,
Da svaki se lini i nazad poteže,
Ja, ovako mator, prid vojskom ću pojti,
Da bih znal pod šator nikadar ne dojti.
Spuniv moje želje svi će verni priti
I gradu temelje Sigeta podriti.'
Padoh na koline, počeh ga moliti:
'Svitli gospodine, ne htij to činiti,
Zašto bi sramota da svega svita car
Izgubi života za taku malu stvar,
Robje ti je verno, baše i veziri
Potiču nesmerno Sigetu na miri.'
Nu reče: Idi van, skaž' jim moj jid žestok,
I ta moj buzdohan, to će im bit svidok!
Ter svi svoje vire skažite zlamen'je,
Jer od ruke moje bit će vam plaćen'je!'
Zato, bratjo moja, veće tuj ne stojmo,
Svaršit toga boja veselo svi pojmo."
On govoren'jem tim i nukan'jem takim
Užeže sarce svim, a s razlogom svakim
Tih se riči bole, šatore ojdoše,
Podarv sablje gole meu svoje pojdoše,
I najparvu škodu ku tad učiniše,
Zokol grada vodu na stran odpustiše;
Gdi biše vode val i živine pića,
Tu osta blatni kal i našim nesrića.
Tada krov kositi počeše sa svih stran,
Tokoje nositi svakoga kitja gran;
Tu se vriće pune i kratke i duge
Bunbaka i vune i svake haluge.
Ni bil velik ni mal ni toke dobrote
Ki bi milost imal znet biti s rabote,
Da sve vojske sila, i mladi i stari,
Na blato je nosila tih takovih stvari
Nit otle odašla tarpeći trud i glad,
Dočim ni nadašla visinom Siget grad.
Otud najpri baše, za njimi ostali,
Gradu jagmu daše i veli i mali.
Da brane se naši hrabreni karstjane,
Kajerskomu baši daše smartne rane,
Carev kapičija i baša haznadar
Od naših smart prija i ki j' nosil dundar.
Jinih množ pobiše, kim se sad ne zna broj,
I tu jagmu odbiše dajuč joj smartni znoj.
Bolestan buduć car prid šatorom stojeć,
Vidiv od svojih har, zlu se koncu bojeć,
Žalost mu napade, obuja ga tuga,
I vas se pripade došad bliji luga.
Zlo mu sarce tuče, smartni ga znoj kosi,
K njemu se smart vuče da si ga prikosi.
Kada k njemu zajde ta Sokolović beg,
Ležeći ga najde, martvački se proteg.
Zva ga, da li zaman, jer mu rič ne zusti:
Car sultar Soliman prid njim duh izpusti.
Pravo mi je reći, ovo ča znade svit,
Turci nete steći nikadar taki cvit;
I turski car odkad na carstvo je usel,
Suliman car dosad kripostju svih nadsel.
Ta baša umići, carev najmiliji,
U svih dili smići i najrazumniji,
Svoj vojski je ukril smart toga človika,
A martva ga je prikril - je 1' to rič velika?
Niti je živ duh znal, neg on, pun pelina,
Po sina mu j' poslal, sultana Selina.
Da nigdir ni pristal svu vojsku obtičuć,
Ni velik hip ni mal, k Sigetu ju mičuć.
Dvadest i sedam dan agusta kad projde
I jošće i gor jedan, tade meu baše dojde,
Reče jim: "Ja vas sad ni molim ni prosim,
Da golu sablju zvad zapovid vam nosim,
Ku je car Suliman, u kom rasaržba vre,
Da svaki busloman sada na jagmu gre."
Svi se uvarnaše u carevu jidu
Tere jagmu daše segetskomu zidu.
U grad nametaše suha drivja dosti,
A pak ga užgaše - nut naše gorkosti!
Užgaše naši grad, užga mu se žitak,
Mnogi na nj dojde jad, vehne rumen cvitak.
Hordosi mu gore, pića se proliva,
Sa svih stran ga more, oganj mu dodiva.
Naši se li brane, da oganj, da sila
Ne da da se hrane, ka jih je podbila.
Turci se u nj vuku, sa svih stran ga riju,
Pantac'jami tuku, taraskami biju.
Osam dan se žileć, kad dojde deveti,
Zagnaše van sileć naših ti prokleti.
Oni u nj dojdoše, i kih v njem zastaše,
Živi ne ujdoše, da svih jih poklaše,
Nego nike žene, jer jim nisu krive,
Našad zakrivene, odvedoše žive.
Tu svarši svojih lit oni vitez poznan,
Ispustiv ovi svit, Novaković Ivan.
Turci nastupiše, tad naši ostali
Zrinskim ustupiše v nutarnji grad mali.
U vanjskom ostaše taraske i prah vas
I pantac'je naše - nut Božji bič na nas!
Jagma ih umara, nimaju izruke,
Oganj jim dogara, ne da im odluke.
Gospodin Zrinski, kad vidi to zgubljen'je,
"Sliš'te svi", reče, "sad moje govoren'je!
Ova turska sila, ka nam sad dodiva,
Pokora j' zla dila ki u nas pribiva
I u rusagu svem, jere se je jur smel
I svimi i u svem za odmetnici povel,
Jer pustiv pravi put ki njim ISUS kaže,
Išli su oni blut ki grišnici traže.
Nit je već prijat gost, lačni ni napitan,
Sasvim je pušćen post i zavid obitan,
Ni žedni napojen ni nagi odiven,
Bolestni ogojen ni bosi obuven.
Ki su u tamnici, nigdor pomoć neće,
Ni još udovici, da svak mimo šeće.
Pače svaki hote prez izma, prez vere
Uboge sirote blago da požere.
Već se Bog ne ljubi, crikva se ne barže,
Drug druga da zgubi, sve preži i starže.
Sveti se ne štuje, grih se ne spovida,
Ni se već rič čuje ku BOG zapovida.
Svak na stranu meće blagdani i sveci,
Ni se znaju veće subote ni peci.
Božji službenici z crikav se izgone,
A nas nevernici toga cić pregone.
Ako se ta rusag k Bogu ne obrati,
Stoga će ostat nag, s pogani prid vrati;
Da ako podložan bude h carkvi rinskoj,
Neće bit uzmožan car u zemlji nimškoj.
Zač se odvarže Franca slideć odmetnih roj,
Ne bi u njoj tanca, neg kuga, glad i boj.
Zato s dobre volje mi, grišni smrad i kal,
Tarpimo nevolje ku nam je sad Bog dal.
Vire ne zgubimo, prenda nas tač gosti,
Dali ga molimo da nam grihe prosti!
Ter se hrabro bijmo od ognja odašad
I ov boj dospijmo na polje izašad.
Jere bi rugo i špot, v gradu zavaljeni
Da bismo kako skot ognjem zapaljeni.
Da čin'mo da zna svit da spred ruk poganskih
Ni pobigal ov cvit vitezov karstjanskih,
Nego da ne smiv na nj sva turska nesmira,
Samo živi oganj z grada nas istira.
Naš viteški žitak sluti će do suda,
Biv pošten dospitak od našega truda.
Herenče Ferenče, komorniče verni,"
Reče, "zlati venče, viteže operni,
Rubaču mi čistu nosi da se obuku,
A ovu nečistu i znojnu izvuku,
Siderijanskoga moj mentel atlasa
I surijanskoga pas koji me pasa.
U župi mi stavi, cić vitezov carskih,
Znutra mej postavi sto zlatih ugarskih.
Ako me ki svuče martva, za svoj žitak
Neka iz nje zvuče zlata ta dobitak.
Okrugljeni šćitak železni donesi
I sve na dospitak sablje mi iznesi,
Jer ću izabrati, ka m' je oca bila,
Jer me j' u sve rati poštena iznila.
Čarnoga barzona klobuk, zlatom pramljen,
Harvacka zakona i mentin napravljen
Nos' mi ga, Ferenče, jer ga ja nosih prij'
Na mu svadbu", reče, "i perce za nj zadij.
Ključi gradski s tobom ne zabud' doniti
Jere ću ih sobom na poboj poniti."
Sve mu se to spravi; malo vrime projde
Da se vas opravi i mej svojih dojde,
Golu sablju noseć ter ju stresa rukom,
Viteški s' uznoseć s perjem za klobukom.
Na njemu ni pancir, neg štit ki ga štiti,
Ter gre na gradski mir i svoj vojski pr ti.
A za njim gredihu ki su zdravi bili,
Jer ostali bihu od te pogibili.
Svaki jih umira da barže van skoči,
Da se s Turci tira, da cara naskoči.
Jurinić Lovrinac, kino se zoviše,
Kako ljut osinac prid njimi grediše,
Zastavu noseći cesara slavnoga,
A Boga moleći na cara davnoga,
Želeć k njemu priti tere ga ubiti,
Sarce mu izdriti i karvi mu piti.
Svi jednu želeć stvar vrata otvoriše
Tere jedan možar gvozden ki tu biše
Užgaše nabijen gvozdenih ispustiv,
S kim mnogi ubijen svrati se duh pustiv.
Kad se dim razajde od toga možara,
Na vratih se najde, noseći dundara,
Lovrenac rečeni, prid njim k boju spravan
Gospodin hrabreni Zrinski, mnogo slavan,
Kim vojska bižaše sprid njega svivši skut,
Jer sabljom činjaše prid sobom širok put.
Nadseže v tom dilu Koklesa rimskoga,
Zbiv takovu silu ta hrabrost Zrinskoga;
Jer on vojsku kralja na mostu ustavi,
Ov carevu valja, sikuć u big stavi.
Tada s njim ne smiše na sablju ni na meč,
Nego ga ubiše iz puške nadaleč.
Jurinić Lovrenac, vidiv to ubojstvo,
I Herenc Ferenac, a svoje nevoljstvo,
Na osvet zajdoše još nici, da malo,
Ki se ondi najdoše, ča biše ostalo.
I Turak sikući, nigdir ne zapriše,
Da hrabro s' arvući v tom boju umriše.
Turska se zled zvarnu, tako da Siget grad
Tu ih se nagarnu, listo se dviže kad.
I oganj od praha puške ki svih zgori,
A vani da straha svoj turačkoj hori.
Ta prah biše hranjen v turnih za potribu
I od ognja branjen za tursku pogibu,
Da oganj kim bihu Turci grad užgali,
Jere to ne mnihu, prah i njih popali.
Turci dosad v Seget martvace obhode,
Upiv "Medet, medet", plačući njih škode.
Da ta škoda veća bi da smartna tinja
Metnu k zemlji pleća gospodina Zrinja,
Ki već biše vridan neg Kajer, grad cara,
Neg ta Siget bidan i s njim Beč cesara.
Njega glavu slavnu Sokolović Mehmet
Svilom, zlatom spravnu, martvoga cara zet,
Cesara svitlosti odasla s vesel'jem,
A on pun gorkosti primi ju s dresel'jem.
I stav meu slugami, žalostan te škode,
Opra ju suzami ke mu šarca shode,
Reče: "Glave ove do konca onih lit
Slavan glas uslove, u kih se svarši svit."
Kad ju da odnesti, svak u suzah plove,
I k turnu ponesti ki se Čakov zove.
Tu ju popom daše, oni ju s pošten'jem
Mnogim zakopaše i s jadnim cviljen'jem
U Svete Jelene kloštra, gdi počitak
Bi njega hrabrene vojnice vas žitak.
A to vam od mene te sloge dospitak.